Amíg az idei eredmények váratnak magukra, pörgessük végig az eddig contestek befutóit. Mint már elfecsegtem, az úttörő 7DRL tizenöt jelentkezőjéből végül tíz tett le futtatható eredményt az asztalra. Ezek közül most háromra kerül sor.

You Only Live Once

A kellemesen James Bond-os élményekkel kecsegtető cím valóban egyedülálló RL-t takar; ennyiben nem is hazudtolja meg a várakozásokat. Aki azonban ez alapján elegáns, de ütőképes kézifegyverek, hajlékony hölgyek, rázott (és nem kevert) potionök, ne adj' Isten smoking of +13 Charisma and infinite protectionök agyontesztoszteronozott világára számított, az most nem a megfelelő játékban jár.

A YOLO első blikkre a roguelike-ok vasárnap délutáni családi mozija. Játékideje a legaprólékosabb elszöszmötöléssel sem igen haladja meg a szabványos matinéét, nyúlfarknyi, meglehetően lineáris történetre épül, és - igen, igen - van benne kisgyerek. Sőt, a játékot a tíz éves Timothy bőrében kezdjük (akit a szerző, Jeff Lait elég illúzióromboló módon egyből bele is hajít a legközelebbi darálóba), ettől kezdve pedig végig karakterről karakterre ugrálunk (úgyhogy a kamerakezelés is rendben van).

Ezzel aztán ki is bújt a szög a zsákból: a történetcentrikusság és a szimpatikus kiskorú szerepeltetése ugyan első blikkre a lapozgatós mesekönyvek világa felé orientál (persze annyi vérrel és henttel, amennyitől az Andersen-Grimm-tengely is első körben padlót fogna); szereplőről szereplőre ugrálva azonban egyhamar világossá válik, hogy a kedves játékos valójában egy különösen jóindulatú, a kicsiny falu sorsát szívén viselő body snatcher szerepét játssza. Lám, elég megkapargatni a szolid külcsínyt, és a mélyből az írott történelem egyik legbetegebb játéka bújik elő..

A karakterről karakterre ugrálásnak még egy fontos következménye van: egyből le is mondhatunk az egy szem kiválasztottunk véget nem érő tápolgatásából fakadó minden gyönyörről. Különösen, hogy karakterfejlődés egyáltalán nincs. Sőt, gyógyulni sincs mód - ha elszúrtad, bizony elszúrtad; you only live once (aminek ugye ilyen megvilágításban sincs sok értelme, de Mr Bond mindig hálás marketing).

Platformok: Windows, Mac OS X, Linux

Értékelés: OK

A You Only Live Once hivatalos honlapja itt, Jeff Laité meg itt található. (Egyébként kegyetlen sok review-t írt a Roguebasinnek, itt lehet olvasgatni).

Z-Day

A magát a bűbájos The Sheep néven futtató lengyel művész az első 7DRL-re remek kis B-filmes coffee break játékot tákolt össze.

Szemlátomást nem barátja a sok kecmecnek, lacafacának: a játékost egyből bedobja a bevásárlóközpontot megszálló zombihorda kellős közepére, egyik kezébe szögbelövőt, a másikba esernyőt nyom, és indulhat az ámokfutás a legközelebbi vészkijárathoz. Maga a letisztult tökély: semmi fölös funkció, beépített help, manual, de még egy inci-finci readme.txt se. Szerencsére a hivatalos honlapon minden szükséges információ megtalálható (mert a wifiző akcióhős magányát természetesen még a legelfajultabb förmedvény zombi is tiszteletben tartja).

A Z-Day hozza a kötelezőt (szerteszét fetrengő hullák és testrészek, durva gadgetek, a játékos hull, mint az őszi légy), csakúgy, mint a műfajt annyira jellemző idétlen humort:

Teddy bear

Big and fluffy. You can esily use it as your shield.

Ja, igen. Karakterfejlődésről itt sem beszélhetünk - elvégre miféle mélyenszántó tapasztalatokat lehet abból leszűrni, hogy az embert lépten-nyomon ugyanaz a dög akarja felzabálni?

Platformok: Windows

Értékelés: One thumb up

Linkek, még egyszer: a Z-Day hivatalos honlapja (és manual) itt, The Sheep meg itt lakik.

Scrap

Ebből az eresztésből Thijs van Ommen pályaműve a személyes kedvencem, két megkapó okból is: kiköpött C=64-es nosztalgiát idéz, és az egyetlen kakukktojás, amelyiknek teljes tíz nap alatt volt pofája elkészülni. (A harmadik, hogy a legötletesebb és a legjátszhatóbb is egyben, ezekből már nyilván egyenesen következik.)

A ma terítékre került adagból messze a Scrap hozza a legtöbb RL-vonást. Ha már úgyis a karakterfejlődés lett az aktuális vesszőparipám, gyorsan le is szögezem: az itt se nagyon van. Egy tisztességes moduláris robot ugyanis nem tanul. Inkább újjáépíti önmagát.

Körülbelül ennyi is az alapötlet: egy hirtelen öntudatra ébredt robottal kóválygunk egyre lejjebb a dungeonban (amelynek első pár szintjét - bizonyára pár elszabadult bolgárkertész-droid jóvoltából - facsoportokkal tarkított szavanna fedi), az irigy géptesók pedig lépten-nyomon megpróbálnak porig rombolni (aztán az első csörte után visítva menekülnek, naná).

Pedig érdemes szétcsapni őket, mert fejlődni csakis a belőlük kibelezett alkatrészekből tudunk (ilyen szempontból a 'buggy drive' gondolom leginkább belső poénnak minősül). Ebből következik, hogy ha egy szinten már minden ellenfelet felmértünk (talán meg is kóstoltunk), érdemes továbblépni, mert a szimpla, konkrét alkatelemekben nem kifejezhető nyereségvágy nélkül elkövetett pofozkodásból semmi hasznunk nem származik.

Amire érdemes nagyon vigyázni, az az energiaforrás. Ha azt szécseszik, bizony vége a botnak; érdemes belőle minél többet felstószolni. (Összesen nyolc slotba pakolhatunk, és érdemes is mindet kihasználni, mert így az ellenfelek támadása jobban szóródik.) Ezenkívül a sérült részeket is az (ép) energiaforrással tudjuk feljavítani. A másik, amire érdemes külön odafigyelni, a különféle szenzorok. Persze ha tudjuk, hol ácsorog az ellen, vakon is éppolyan jól fejbesomhatjuk, no de ki akar vakon botladozni ki tudja hány vérszomjas gépezet között?

A Scrap talán legszebb megoldása a meghajtás/tereptárgy interakció. Bizonyos kombinációk intuitív módon is felfejthetők: például mély víz fenekére két keréken nemigen jutunk el, attól viszont leesett az állam, amikor röpképes robotommal belebújtam a cseresznyefa koronájába, és - nem láttam ki belőle. Kézenfekvő, kézenfekvő, de mégis..

Platformok: Windows

Értékelés: Two thumbs up!