A Hellband európai kultúránk flamboyant zenitjével oltja be korunk egyik legpuritánabb számítógépes játéktradícióját. Aligha hagyhat bölcsészt, filológust, történészt hidegen (legfeljebb a csillogó szemű rögtönkattintástól a napjaink posztmodern dekadenciáját égre vonító jeremiádig terjed a skála).

Ami engem illet, hagyom a siránkozást másra; a Hellbandnél izgalmasabb, alaposabban kikutatott és átültetett tematikus roguelike-kal eddig nem sokkal találkoztam.

Az a rögös út..

".. Angband nemzé Zangbandet; Zangband nemzé Chtangbandet; Cthangband nemzé Dangbandet; Dangband nemzé Hellbandet.."

-- Kockák könyve 2:13-15

A Hellband (mint annyi más *band) számtalan kitérő, tévút és zsákutca után látta meg a napvilágot. Röviden (nagyon röviden):

Az ős-Angband egyik legnépszerűbb variánsa, a Zangband első dolga volt, hogy (kisebb-nagyobb egyéb változtatások mellett) Tolkien világát az amerikai Roger Zelazny Amber-multiverzumára cserélje. (A továbbfejlesztett ZangbandTK manapság is a legnépszerűbb *bandok közé számít.)

Itt vette fel a fonalat Dean Anderson, akinek legalább annyira herótja volt Zelazny világától, mint mondjuk a zangbandosoknak Tolkienétól - viszont oda és vissza volt Lovecraftért. Nosza, neki is állt saját szája ízére átszabni a forráskódot - ebből lett a Cthangband.

Anderson tisztes megszállott (vagyis teljesen átlagos RL-fejlesztő) lévén, nem is állt meg az irodalmi adaptációnál. Hanyagul eldobta az eredeti (kasztra és szintre épülő) játékrendszert, és helyette átvette a pen & paper Call of Cthulhu RPG megoldásait. Mint kiderült, ez óriási hiba volt.

Személyes megjegyzés:Hosszú ideig vadásztam erre a *bandra (roguelike + Lovecraft egy fedél alatt, nyálam elcsöppen). Aztán nyűglődtem vele egy órát, és hagytam a jó fenébe.. A CoC RPG egyik sajátos vonása, hogy a karakter képességeit százalékban adják meg, és minden használatkor van rá esély, hogy nő valamennyit (nem sokat). Ehhez a százalék valahanyad (általában elég kicsi) része alá kell dobni. Eddig rendben is vagyunk. Hogy nézett ez ki RL-ként? Hát elég csúnyán. Valami homályos okból a dungeonban elért mélység határozta meg, melyik képesség fejlődhet egyáltalán (a legelsőn emlékeim szerint pl. egyik sem). Eleinte kizárólag a Toughnesst lehetett felgyúrni - de hogyan!? A bátor kis @ boldog-boldogtalanhoz odament, borsot tört az orra alá, hagyta, hogy addig csapdossa, amíg a Toughness nem ugrik egy-két százaléknyit, aztán könnyedén lecsapkodta. A boldog-boldogtalan ráadásul leginkább kobold vagy ilyesmi volt - mi közük van nekik Lovecraft nevenics retteneteihez!? .. egyszóval nagyon illúzióromboló volt az egész.

Ami papíron működik, a képernyőn csúfos csődöt mondott. Az így átírt Cthangbanddel végül már Andersonnak sem volt kedve játszani. Át is játszotta a karbantartást másnak.

Négy év telt el így, amíg (áldassék a Nagy Öregek összes blikkfangos neve!) Anderson ujjbegyei ismét bizseregni kezdtek. Az új variáns ötletére végül Dante Infernójában lelt rá (pontosabban: lenyúlta az egészet). A mű egy ideig a Dante-Angband, röviden Dangband néven futott, de mivel ilyen *band akkoriban futott már a piacon, végül a kézenfekvő Hellbandnél kötött ki.

És ezzel még nincs vége (de már messze sem vagyunk): Andersont idővel elsöpörte a Nagybetűs Élet, gyermeke gondozását pedig (a v1.0.4-ől) Konijn vette át. (Adassék néki hosszú és ráérős élet!)

Ha lassacskán, komótosan, de ma is ő fejlesztgeti.

.. jószándékkal vagyon kikövezve

A Hellband valamikor a kései reneszánszba (vagy valamivel utána) helyezhető háttértörténete párját ritkítóan kidolgozott és megkapóan hangulatos. Korántsem annyiról van szó, hogy egy tejfölösszájú sunahc/csitri egyszer csak arra ébred, hogy neki bizony le kell szállnia a föld mélyére, és megszabadítani az aktuális Gonosztól, hát nosza ídösanyám, köss tarisznyát a vállamra, legyen benne hamubasült pogácsa meg három butykos pálinka of healing, aztán majd csak lesz valahogy.. Nagy túrót.

A karaktergenerálás után (erre még ki kell térni) bizonyos Prospero hosszú és vészjósló levele fogad.

Christiaan, társunk a közelebbről meg nem nevezett szervezetben, aki a titokzatos Mennyei Város után barangolta be fél (vagy talán az egész Itáliát) Volterrába érve nyomtalanul eltűnt. Azóta a szervezetet csapás csapás után éri: misztikusai katatón állapotba zuhantak, a holtakkal ápolt kapcsolataik megszakadtak, és egymást érik a rejtélyes halálesetek.. A fiatal, ám tehetséges @-re vár a feladat, hogy az eltűnt Christiaan nyomába eredjen, és Volterra szívében (pontosan hét után hat perccel) elrebegje a titokzatos szavakat, amelyek megnyitják az átjárót a Városba (igen, a minden *bandból jól ismert 'a Város'-ba).

Útikalauzunk Vergilius helyett a Divina Commedia annotált példánya, amely majdnem minden szint elején kellemes tippekkel szolgál. A szintek (amennyire meg tudom ítélni) híven követik az előírásokat: az első lejárat ugyan még csak Volterra csatornáiba vezet, ahonnan viszont már közvetlenül a Pokol kapuihoz vezet az út.

A szintek, az azokat benépesítő lények és unique-ok összepárosítása vitán felül a Hellband egyik legnagyobb erénye. A bugyrokat jellemzően odavágó ellenfelek (leginkább elkárhozott bűnösök) lakják. Démonokkal, bukott vagy küldetésben járó angyalokkal, szabadkőművesekkel, más kósza népekkel lépten-nyomon találkozhatunk. Akinek már volt szerencséje *bandhoz, tudja, hogy az 'öld meg'-hagyományokhoz híven az út végén itt is egy pár Gonosz Boss fog várni, namely: Lilith és Lucifer. A hozzájuk vezető úton természetesen szánalmas és veszedelme unique-ok seregével kell megbirkózni (példákat sem mondanék, Dante úgyis egytől egyig megírta).

Quo vadis?

Pár szót ejtek még a karaktertípusokról és a rendszerről (a többinek már mindenki maga járjon utána):

Először is essünk túl az idétlen nyitóképernyő okozta döbbeneten. A karaktergenerálás (ha nem is mentes némi anakronizmustól) meghökkentően tagolt és részletes. A sor szokás szerint a nem megválasztásával kezdődik, ezután jön a genus (faj), amely nemtől függetlenül négyféle lehet: ember, fae (ezt szokták mindenféle tündére fordítani), spawn (valamelyik pokolbéli rettenet), avagy elder (az obligát 'titokzatos, bölcs ősi faj'). Eddig tiszta, igaz? Mert innentől szabadul el a Pokol.

Mindegyik faj több speciesre bomlik. Az ember például lehet firenzei polgár, vándorcigány, különféle ősi vérvonalak (törpe, óriás, titán, nephilim stb.) vérvonalak örököse, vagy éppen valami elátkozott szerencsétlen (vérfarkas, vámpír, afrikai átoktól sújtott csontváz és így tovább). Ha nem ebbe a legutolsó csoporthoz tartozik, akkor még a csillagállását is ki kell választani (ez se kis hatással lesz a karakterre). Ugyan az emberek lettek az leginkább megbonyolítva, azért a másik három genusnál is jópár variációra lehet számítani.. Mindezek után jön csak a kaszt (vocation), sőt egyes mágiahasználóknál a szakterületet (realm) is ki kell választani.

Borzalmasan bizarr és/vagy izgalmas kombinációkat lehet így előállítani, amelyek elég jól tükrözik (a szervezet liberális hozzáállásán túl) a reneszánsz tiszta végletekben gondolkozó, azokat mégis unos-untiglan, a legnagyobb szabadsággal áthágó és vegyítő világképét.

Egy dolgot hiányoltam: a *bandok egy része már túllépett a merev kaszt/osztály megoldásokon, és nagyon ötletes skill-alapú megoldásokkal lazították fel az eredeti képletet. Valami azt súgja, a kategorikus középkorral (legalább szavakban) szembeszálló, a sokoldalúságot istenítő reneszánsztól nem állna messze az ilyesmi.. Ugyanilyen merev a mágia kezelése is: a más realmhöz tartozó fóliánsokat sajnos soha a büdös életben nem fogjuk tudni hasznosítani. Azért efölött is eljárt már az idő.

Utoljára egy zavaró bugra hívnám fel a figyelmet. Számomra a Hellband egyik legszimpatikusabb vonása a kulturális/történeti utalások tömkelege, úgyhogy legszívesebben felütött Wikipedia mellett játszom. Roppant idegesítő, hogy pont a szempontomból (meg úgy általában a játszhatóság miatt) legfontosabb monster description nem hajlandó külön terminálablakban működni. Pontosabban: hajlandónak hajlandó - csak éppen vak marad.

Mindezekkel együtt is a Hellband kiemelkedően jó variáns. Csak éppen a legjobbakkal nem ér fel.

Értékelés: Two thumbs up!

Platform: Windows